Az életemnek véget ért egy jelentős korszaka, elkellet engednem egy olyan személyt, aki egykoron mindennél és mindenkinél fontosabb volt számomra. Akiről azt hitem egykoron, hogy majd vele élem le az életem mellette lelek biztonságra végleg, ő lesz aki ha sírok letörölni a könnyeimet, ha nevetek velem nevet. De az élet mint mindig bizonyította , hogy az emberi hülyeség sajnos nem ismer gátakat, hiába is küzdöttünk a nehéz időkben, hiába éltük túl néha a mindent elsöprő viharokat, még is a végén az lett, hogy miből ismét Én és ő lettünk. Két küllőn személy két küllőn élettel, újra küllőn álmokkal, de közös emlékekkel. Napokig törtem a fejem, hogy lehetne vissza fordítani az időkerekét, de sajnos ezzel a képességgel én se rendelkezem , bármennyire is kattogtak a fejembe azok a rozsdás fogaskerekek, minden egyes buta kis ötlet, nem jutott el addig a szintig ,hogy megoldás legyen. És lehet, hogy valami elszakadt, de ennek a személynek , csak azt tudom tiszta szívemből üzeni, hogy a kötelékből valami még is megmaradt bennem, ez bármennyire hihetetlen . Hisz ha nem maradt volna meg semmi, akkor már réges-rég az eszemre hallgattam volna és nem arra a szívre amit hegek millió díszítenek, nem ezeket a sorokat írnám, nem ilyen kedvesen, nem a szeretet szólna szívemből, hanem a mindent elpusztító gyűlölet.
Mert szerettelek, szeretlek mint embert, akivel ellehet beszélgetni meglehet osztani a titkaim, valakit aki valami újra tanítót , arra milyen is oda adóan szeretni, milyen harcolni valakiért, a végsőkig elmenni ha kell, milyen boldognak lenni, vagy akár milyen igazán szenvedni, megtanítottál arra, hogy milyen ott a fent lenni és , hogy milyen is a mélyben landolni Rengeteg tapasztalatot kaptam tőled, bármennyire hihetetlen, rengetegre tartom azt az időt amit veled töltöttem, és szeretnék még veled rengeteg időt tölteni, ha már nem is társamként, hanem emberként akit nagyon kedvelek, és ugyan úgy védelmezek mint bárki mást aki közzel áll a szívemhez . Nem szeretném, hogy elvesz,hogy más legyél, mert a kapcsolatunknak rossz lapokat osztott le a sors, szeretném, hogy még szerezünk egymásnak egy egy mosolyt, egy egy szép emléket, egy egy boldog percet/ vagy akár perceket. Szeretném, hogy még lássalak, akkor is ha ez a valami egy kicsit más lett… szeretnék még a szemedbe nézni és a lelkedbe látni és netán , ha valaki megsebezte azt gyógyítani is……..
És sajnos tudom, hogy valami most elveszett, de ehelyett születek új dolgok…. Én már ebben az újban élek, de szeretném azt is , hogy ennek az új dolognak te is a fontos része legyél. És remélem, ha olvasod ezt a bejegyzésem magadra ismersz. És akkor én gondolatba rád mosolygok és annyit mondok “soha ne add fel és légy ön magad. Bármi is történjék. puszii”
Meti Apokalipszis